Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fezejet- Requiem az eltűnt múltért

2019.01.05

Igazából nem tudom, mit akarok, nem tudom, hogy mondjam el, nem tudom, mért kezdtem el. Viszont ha már elkezdtem, végigcsinálom. Különös érzés elmondani azt, amit elhittem, és amiről tudom, hogy egy transzcendens világban talán még igaz is lehet. És amikor rájuk gondolok, úgy érzem, hiányoznak. Sőt biztos vagyok benne, hogy hiányoznak. Hiszen tudom, hogy azok a vidám percek nem léteznek a ma élő emberek érzelmeiben. Igen, hiányzik Han, Annabelle, Lisa, s a másik énem, Dom.

Kik is ezek pontosan? Mielőtt még elmondanám, tudnia kell az olvasónak, hogy a későbbi események a valóságban véghezvihetetlenek, így ne is próbálkozzon velük senki. És most itt az ideje, hogy ismertessem a fent említett személyek teljes kilétét.

Kezdjük a sort azzal a személlyel, akit elvileg a legrégebben ismertem meg. Ő Han Li-Peng, pekingi születésű, rendes kölyök. Rajong az elektronika iránt, bár szabadidejében inkább lemezlovas munkát végez, vagy szintén agyszülemény barátaival csavarog.
Nem sokkal Han felbukkanása után ismerkedtem össze Annabelle Coulombe-bal, ki francia származásával, hosszú, szögegyenes vörös hajával, és szürke boci szemével azonnal belopta magát a szívembe. Orvosi pályára készül, bár irtózik a vértől, és annak ellenére, hogy ha összejönne neki, munka mellett szeretne családot is. Bár most már tudom, hogy ez neki nem fog összejönni.
Ezután ismerkedtem össze a spanyolországi Valladolid városában született Lisa Lópezzel. Nem volt nehéz számára, hogy eljusson a barátaim közé, ugyanis kedvelem a spanyolokat. Lisa nem volt túl bőbeszédű, sőt, elég csendes volt. Persze csak eleinte, később megtanítottuk a beszéd bőségének szépségeire. Ugyanakkor focis lányvolt, előszeretettel nézett mindenféle olyan bajnokságot, mint a spanyol királykupát, melynek döntöjén állítólag János Károly is ott volt egyszer.
És hát elérkeztünk az én személyemhez. Néha már nem tudom pontosan, ki vagyok, de vannak alapjaim, mint például azon tudatalattim, aki a Domeniko Drake nevet birtokolja. Ugyanúgy, mint Han, én is nagy rajongója vagyok mindenféle zenének, több bandában megfordultam már. Rengeteg nyelvet beszélek, úgy nagyjából az összes élő nyelven tudok, de ezen tudásomra csak a későbbiekben fogok kitérni.

Így tehát a kedves olvasó láthatja, milyen emberekből áll az én legközelebbi baráti köröm. Mind a négyen egy különleges tulajdonsággal rendelkezünk, igazából mindannyian ugyanazzal a képességgel vagyunk felruházva. Ez pedig a halhatatlanság, azon is belül a vámpírság (ezen kívül vannak ugye a farkasemberek, róluk még lesz szó, az orkok és tündék).

Itt térnék rá az előbb említett tulajdonságomra: a világ összes nyelvén beszélek. Az angoltól elkezdve a hindin, a portugálon, a kínain át egészen a rétorománig. Felmerülhet az a kérdés, hogy a többieknél mért nem említettem a nyelvtudás képességét? Itt van rá a válasz: én idősebb vagyok náluk, nem is kicsit. Han 1682-ben, Lisa 1927-ben, Annabelle 1939-ben, jómagam pedig 1565-ben születtem. S ha már csak most jutott eszembe (hisz jobb későn, mint soha), a brazil Rio de Janeiro városában láttam meg a napvilágot.

Képzelheti az olvasó, hogyan jutottam ily messze hazámtól, de ezért is kezdtem papírra vetni az emlékeimet. Tizennégy éves voltam, mikor elkerültem otthonról, s emlékeim szüleimről is mind eltűntek, mint én szülővárosomból. Ez tehát 1579-ben következett be, ekkor lettem damfír. Hajóval indultunk a világnak, elrablóim holland tisztek voltak. Egy számomra ismeretlen, hideg helyen értünk partot, hol ormótlan jégtáblák, összefagyott föld volt az élethez adott föld. Szigetnél horgonyoztunk, mely a bolygó északi felén található, s melyet több, mint hétmilliárd ember nevez Izlandnak. Úgy két hónapig maradtunk itt, mielőtt továbbindultunk. Hosszú utat tettünk meg a sziget elhagyása utná, és még mindig élénken él bennem az a nap, amikor először szembesültem a halállal. Rettentő nagy viharra ébredt a hajón tartózkodó csőcselék, s ha tehettük volna, mindannyian a kabinunkban maradtunk volna. Viszont a kormányosnak el kellett látnia a feladatát és ez lett a veszte. Kiküldték szolgálatra, s hogy a hajó helyzete nem tért javulásra, kiküldtek segíteni neki. Ahogy kivergődtem valahogy a fedélzetre, a kormányost a hajó oldalába kapaszkodva láttam küzdeni az életéért. Hiába siettem segíteni neki, egy erőteljes hullám lehúzta a naszád oldaláról, engem pedig ledöntött a lábamról. Isten nyugosztalja szegény embert. A kabinba való visszatérésem valamivel egyszerűbbnek tűnt, hiszen a vihar csendesedni látszott, s hamarosan teljesen el is csendesült az idő. Rövid időn belül ezután elértük a szárazföldet, mely Törökország partjaihoz tartozott.

Ám most egy kicsit megpihenve ebben a gondolatmenetben, meg kell jegyeznem azt a feltevést, hogy az olvasó felteheti a kérdést, mi szerint mért csak magamról írok? Mi van a többiekkel? Akinek ez a kérdés már megfordult a fejében, annak teljesen igaza van. Ez a könyv nem rólam szól. Jobb is, ha most a többiekről írok, hiszen ők is szép számmal voltak részesei a különösebbnél különösebb kalandoknak. Abból a gondolatmenetből fogok haladni, ahol előbb abbahagytam.

A halál tehát őket is korán ráébresztette arra, hogy az élet az, amit mindenképpen ki kell használni. A névsorban hátulról kezdve Lisa at első, akit egy este szívbeli gondok gyötörtek. Ezt kicsit másképp úgy tudnám kifejteni, hogy szüleinek szőke spanyolsága lett a vesztük. Hogy mit értek ezalatt? Szerelmes volt rettentően egy nála csaknem 6 évvel idősebb férfiba, aki viszont elég keményen utasította vissza, nem takargatva undorát kijelentette, hogy ő szőke lánnyal még csak szóba sem áll. Lis ezen annyira kiborult, hogy órákig sírt a szobájába zárkózva. Első megszólalásában pedig azokat átkozta, akik által egyáltalán létezhet: a szüleit. Amikor ezek elmentek orvoshoz (azt hitték, lányuknak súlyos baja van), az összetört szívű lány átkai meghallgatásra találtak: szülei autóbalesetben elhunytak. Lisnek elég sok időbe telt, míg sikerült teljesen megnyugodnia, viszont amikor ez sikerült, elkezdte járni a hazáját, majd illegálisan ugyan, de átkelt a határokon, hogy életét újrakezdje. 1946-ban szökött át először Franciaország felé.
Itt megállnék egy szóra. Aki az előző történetnél megrökönyödött, az hagyja abba ezen könyv olvasását, mert nem lesznek ennél sokkal megnyugtatóbb részek.
Ha haladunk tovább a sorban, elérkezünk Hanhoz, aki a nővérét veszítette el, ki énekesként kereste napi betevőjét. Rose Li-Peng (anyjuk után) mindig úgy érezte, a kommunizmus túl nagy úr Kínában és kell valaki, aki túl megy a szűkre szabott határokon a szabadságért. Öccsével készített egy nagyszerűen megmunkált felvételt, de túllőtt a célon. Nagyon sokan szerették és megszerették, de szép számmal voltak azok is, akik ellenezték, már-már kormányellenesnek tekintették, végül ez lett a veszte. Egy szép, koraőszi délutánon becsöngettek Hanékhoz, méghozzá egy egész csapat egyenruhás (mint később kiderült, a szomszéd jelentette fel őket). A két gyereket őrizetbe vették, Rose-t Han szeme láttára agyonverték. A fiú kisebb idegösszeomlást szenvedett, két napig az őrsön tartották, majd hazaengedték és két hónap kőkemény pszichológiai kezelés után pontosan olyan állapotban volt, mint az incidens előtt. Természetesen igent mondott szülei azon ötletére, miszerint hagyják el az országot, s telepedjenek le egy háborúk, elnyomás, éhínség nélküli területen, ahol elfelejthetik mindazt, ami ott, akkor történt. Így került a legrégibb barátom Európába.

Nem tudom, milyen érzéseket váltanak ki ezek a történetek az olvasóban, de talán elgondolkodhatunk ezután majd néha, hogy a világ valóban ilyen-e és ha nem, akkor jobb vagy rosszabb?

Mivel az én történtemet már elmondtam, következzésk az utolsó ember, akinek haláltörténetét még nem ismertettem. Annabelle esetében azonban kicsit más a helyzet. Sőt. Ki kell, hogy ábrándítsam az olvasót, de nem maradt fent történet és én személyes emlékeim közül sem tudok olyat említeni, amely Annabelle első halálélményéről szól. Hogyan lehetséges ez? Rengeteg témánk volt, előfordult, hogy majdnem egy egész napon át csak beszélgettünk, de nála ez sosem került elő. Lehet, sosem kérdeztem rá, lehet, hogy csak ő nem válaszolt, viszont egyszerűen nincs adat. Ám amivel szolgálhatok, az is egy különös dolog. És biztos, hogy nem történik minden nap ilyen esemény. Ez pedig ott kezdődik, hogy Annabelle volt köztünk az egyetlen, akinek a testvére megérte a felnőttkort (Han nővérét nővérét meggyilkolták, Lisának és nekem sosem volt). Viszont Pierre (A. öccse) eredetileg fiatalabb volt 3 évvel, s mivel nővére valahogyan vámpírrá vált, a korkülönbség egyre csökkent, míg nem elérkezett az a pillanat, hogy Annabelle lett a fiatalabb. Hivatalosan persze a lány maradt az idősebb, csak ez nem így látszana emberi szemmel. A korcserélés pillanata mellesleg 1956-ban következett be. Pierre tudtommal még mindig él, egy olyan helyen, ahova csak az arra leginkább méltó személyek kerülnek. Ez a hely Elysium.

Sokan most azt gondolhatják, micsoda őrültségeket írok, pedig az általam bemutatott események azon momentumokat ábrázolják, amelyek az életemhez köthetőek. Ennek kapcsán megint felmerülhet az a probléma, hogy megint magamról írok. Ezt nézze el nekem az olvasó, hiszen ilyenkor a saját szemszögemből, összehasonlításként írok magamról, hiszen még majdnem mindenre tökéletesen emlékszem.

Tulajdonképpen, ha belegondolunk, a három haláleset és a korcsere (ha a damfírságot figyelembe vesszük) is mind a négyünknek ugyanabban a korában történt, mindannyian tizennégy évesek voltunk (én mindenképpen, Han és Lisa is, Annabelle ugyan akkor már tizenhétnek számított, de a kormegállítódás miatt őt is tizennégynek kell venni).

Eszembe jutott még egy dolog, amiben mind a négyen megegyezünk: tudjuk változtatni a korunkat. Mit is jelent ez? Tegyük fel, hogy veszünk egy kocsit. Használjuk 20 évig, majd tönkremegy. Eladhatjuk, ha annyira akarjuk, de ez csak az egyik lehetőség. A másikban arra gondolok, hogy egy szerkezet segítségével akár évtizedekkel is megnövelhetjük a korát, vagy akár olyan tökéletessé tehetjük, mint amilyen akkor volt, amikor vettük. Mi vámpírok is hasonló módon állíthatjuk, hogy hány évesnek akarunk látszani. Ez a példa kedvéért akkor válhat előnyünkre, ha mondjuk szeretnénk érettségizni. Ilyenkor a szokásos eljárást használva (hadd ne írjam le, nagyon hosszú) tizennyolc éves korig „idősítjük” magunkat.

Az olvasó azt hiheti, könnyű ilyen dolgokról írni, de ez egyáltalán nem így van. Össze kell szednem a gondolatokat, normálisan meg kel fogalmaznom, amit le akarok írni, és még egyéb dolgok is vannak, amikkel most nem untatnám olvasóközönségemet (talán majd máskor erről fogok beszélni).

De haladjunk az elbeszéléssel, hogy megint megjegyezhessek valamit. Ez a valami pedig szerintem az, hogy olvasómat már biztos érdekli, hogyan, mikor ismertem meg legjobb barátaimat, ezzel a történettel pedig meg is kezdeném könyvem hivatalos részét, mely tényleg azokról a dolgokról szól, amelyek nem csak velem történhetnek meg, hanem bárkivel, akár olvassa művemet, akár nem. Viszont mielőtt még elkezdeném mesélni, röviden összefoglalom. Egy egyetemre jártunk mindannyian, s az oda tartó vonaton ismertem meg őket, és ők is a többieket. Nagyon röviden ennyi, jöjjön a hosszú elmesélés, mely minden részletet tartalmaz, s mely remélem tényleg minden mozzanatában úgy történt, ahogy emlékszem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.