Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet – Requiem az eltűnt múltért

2021.08.18

Mikor magamhoz tértem, hirtelen nem egészen tudtam, hol lehetek. Ezt követően viszont úgy éreztem, folyamatosan térnek vissza emlékeim és tapasztalataim. Ébredésemkor ugyanakkor más meglepetés, már váratlan esemény is ért, legalább olyan intenzitással, mint a hirtelen érzés, mely az elveszettség érzetét keltette bennem.

-Végre magadhoz tértél. Ez minden bizonnyal a leggyorsabb eredmény, amit ezen a helyen feljegyezhettek. – szólalt meg egy nagyon is jól ismert hang.
-Molly… te hogyan… vagyis mióta… annyi kérdésem lenne… egyáltalán hol vagyok? Mi történt velem? – a kérdések úgy törtek elő belőlem, mint egy újságíróból, mikor a legszaftosabb témában jár utána egy adott celeb körül kialakult botránynak.
-Nyugodj meg, itt biztonságban vagy. Az, hogy én és a többiek miként kerültek ide, azt ráérünk megvitatni, azonban sokkal jobban érdekel mindenkit, hogy te végül is miként kerültél ide. Elvégre kalandos történek, aminek szerencsére, mi, a családod is részesei voltunk, de azért kíváncsiak volnánk a te beszámolódra is.
-Ezek szerint… a többiek is itt vannak? Annabelle, Han, Lisa és a többiek is? Legalább annyit mondj meg, hogy hol vagyunk?
-Hamisíthatatlanul a bátyám vagy, Dom. Megértelek, hogy minden érdekel. Természetesen mindenki itt van, aki számít. Han, Lisa, Annabelle. És természetesen a testvériség többi tagja is. Valamint van további két vendégünk is, akik kíváncsiak lennének a veled történtekre…
-Calypso és Perseus, bármiben le merném fogadni. Ezek szerint Elysiumba kerültem.
-Valóban ide kerültél ifjú hős. – hangzott egy újabb hang, mely hangot Cassyában ismertem fel. Látva, hogy kikelnék ágyamból, folytatta – Kérlek, maradj fekve, az, hogy ide kerültél, okozhat nem várt következményeket. Nyugodtan maradj ülve, így is elmesélheted a veled történteket.
            Tekintetem körbejárta a helyiséget, ahol összegyűltünk; csupa ismerős arc fogadott: a nagy négyes további három tagja, Lisa, Han és nagy szerelmem, Annabelle, valamint a Testvériség tagjai, kikkel éveken át valóban testvéri (adott esetben valós, vérszerinti, adott esetben fogadott testvéri) szál kötött össze: Molly, Daniel, Becca, James és Lena.
Egy ideig csak váltogattam tekintetem közöttük, végül kiszaladt  belőlem értetlenkedésem néhány további kérdése.
-Egyáltalán… mióta vagyok itt? Mi az, hogy meséljek el minden, miközben arra sem emlékszem, hogy miként kerültem ide?
Erre egy újabb hang adta meg a választ:
-Pontosan tudod, hogy milyen okból kerültél ide; egyébként nagyjából egy éjszakát töltettél el itt eddig, ez utóbbira később térnénk ki Cassyával.
-Perseus… a másik ősalapító…- hitetlenkedésem minden bizonnyal érzékelhető volt, ennek ellenére folytattam – szóval… ha a jelenlévő társaság – beleértve jómagam is – szeretné megérteni a történteket, kizárólag rám számíthat?
-Nagyon úgy néz ki, haver… – az addigi legjobban eső hang mondta ezt Molly után, amióta Elysium földjén tartózkodtam. Han Li-Peng, régi barátom folytatta – Csak kezdd el valahol. Ha belerázódsz, minden esemény jönni fog magától. Ezt bizonyára a többiek is megerősítik.
            Miután a többiek mind bólogattak, kénytelen voltam belekezdeni emlékeim legelejébe. Ekkor még nem sejtettem, mennyire igazuk volt, azonban, mint később kiderült, jobban beleláttak az elmémbe, mint hittem; természetesen szerencsére.
-Hát rendben. – fogtam bele végül – Igazából fogalmam sincs, hol kezdjem, fogalmam sincs, mit szeretnék, amit pedig tudok és akarok, vagyis mondani akarok, nem igazán tudom, miként kezdjem el. Viszont, ha már így rávettetek, hogy végigmondjam a történetet, végig is fogom csinálni. Különös érzés arról a világról beszélni, amelybe valójában beleszületttem, és amely egy transzcendens világban, legalább is abban, melyben jelenleg vagyok, önmagában kissé paradox módon maga is transzcendens. S mikor a már úgymond „elfeledett” világ eseményeire gondolok, úgy érzem hiányoznak. Sőt biztos vagyok abban, hogy hiányzik az abból a világból származó Han, Annabelle, Lisa és a többiek. Hisz tudom, hogy azon események, melyeken egykor oly sokat nevettünk, sírtunk, tehát, amiken akkoriban oly mély érzelmek jártak át minket, a jelenlegi felfogásunk szerint csupán álmok, elképzelések voltak. Mégis, tisztában vagyok vele, hogy az a valóság, s azt mesélem most el, mégis jól esik ezekre így hirtelen visszagondolni.
Kikre is gondolok pontosan és mindenképpen első körben? Kik is lehettek azok, kik egész biztosan minden esetben biztosan első körben ott voltak, mióta csak jelenlegi emlékeim megvannak? Mielőtt részletesebben belemennék: az úgymond túlvilági (Elysiumba és Agarthiban élők számára) lények számára természetesen elképzelhetőek, viszont az úgymond ’egyszerű’ embereknek a való életben véghezvihetetlen dolgokról is szó lesz, tehát kérek mindenki, aki nem érez magában elég erőt ezen állításokhoz, ne próbálkozzon velük. Ideje azonban, hogy ismertessem nagy vonalakban a fent említett személyek részletesebb kilétét.

Kezdjük a sort azzal a személlyel, akit elvileg a legrégebben ismertem meg. Ő nem más, mint Han Li-Peng, pekingi születésű, elképesztően tehetséges kölyök. Rajong az elektronika iránt, szabadidejében leginkább a lemezlovasi elfoglaltság köti le a figyelmét, vagy szintén legalább annyira különleges barátaival csavarog.
Nem sokkal Han felbukkanása után ismerkedtem össze Annabelle Coulombe-bal, ki francia származásával, hosszú szögegyenes vörös hajával, s szürke bociszemével azonnal belopta magát a szívembe. Sosem találkoztam korábban olyan tüneménnyel, mint ő, talán csak egyszer, de erre később még szeretnék kitérni; azonban kétség sem férhet hozzá, hogy akkoriban értettem meg hosszú életem alatt igazán, hogy mit jelenthet az igaz, valamint az első látásra szerelem kifejezés. Orvosnak tanult; elárulta azonban, hogy a vér többségében taszította, s szintén elbeszéléséből tudom, hogy a saját család alapítása számára a legnagyobb csoda, mely érheti.

Ezután ismerkedtem össze a spanyol Valladolid városában született Lisa Lópezzel. Nem jelentett számára sem különösebb kihívást a barátommá válni, hisz szinte latin születésemből adódóan, jómagam is kedvelek minden latin születésűt, így a spanyolokat is. Eleinte Lisa nem volt túl bőbeszédű, kifejezetten csendesnek mondanám a korai időket illetően. Ugyanakkor lány létére nagyon is szerette az olyan hangosabb, nagyobb tömegeket érintő eseményeket, sportokat, így többek között a focit. Előszeretettel nézett, hallgatott és olvasott olyan eseményeket érintő híreket, mint a spanyol kupasorozatot, melynek döntőjén állítólag többször is jelent volt a király János Károly és utódja, VI. Károly.
Ezen információhalmaz után elérkeztünk hát ahhoz a ponthoz, mely az olvasót feltehetően a legjobban érdekli: néha még jómagam is elgondolkodom, hogy vajon ki lehetek, mégis vannak alapjaim, mint a két személyiség, Nick Pagani, valamint Domenico Andrade. A későbbiekben az utóbbi nevet fogom gyakrabban használni, erre a későbbiekben még kitérnék. Han barátomhoz hasonlóan szinte bármilyen zene nagy rajongójának lehet nevezni, számos bandában és egyénileg is szerepeltem már. Nagyjából az összes élő nyelven képes vagyok kommunikálni, társalgást lefolytatni, ezen tulajdonságomra is a későbbiekben szeretnék bővebben kitérni.

            A kedves olvasó remélem, már nagyjából átlátja, milyen emberekből áll legközelebbi baráti köröm. Mind a négyen egy roppant különleges és ritka tulajdonsággal vagyunk felruházva, tulajdonképpen mind a négyen ugyanazzal. Ez egész pontosan a hallhatatlanság, azon is belül a damfírok csoportjába tartozunk. A damfírok és vámpírok közötti legfőbb ismertetőjegy, hogy a damfírok rendelkeznek további természetfeletti tulajdonsággal is. A teljesség kedvéért ide tartozik az elemekkel való bánásmód, valamint, a damfírok nem feltétlenül szorulnak rá a vér fogyasztására. A teljesség kedvéért néhány további, ismert természetfeletti lény, melyekről a későbbiekben esetleg eshet szó: farkasemberek, orkok és tündék.
Jómagamról alig ejtettem még szót; a szokatlan mennyiségű nyelv anyanyelvi szintű értését nem emelném ki, hisz erre tulajdonképpen az összes hallhatatlansággal megáldott természetfeletti lény képes. Ugyanakkor van olyan képesség, melyre nem mindegyikünk képes: a feltételezett gondolatolvasás halandó körökben is különleges képességnek számít. Hogy miért feltételezett? Ugyan halandó embertársaink valóban elég korlátozott számban képesek ezen tulajdonság birtoklására, úgy mi, halandók sem mondhatjuk magunkat kifejezetten mestereinek a szakmának. Ugyan képesek vagyunk egymást kimondatlan szavak nélkül is megérteni, a teljesen mesteri szintre a mi körünkben is nagyon kevesen jutnak el; jómagamat ezen kevesek közé sorolhatom.
Ellenben nem csodálkoznék, ha az olvasóban időközben felmerült volna egy másik olyan kérdés, mely valóban a legtöbb halandót érdekelhet: hány éves vagyok, valamint legközelebbi barátaim milyen korban járnak. Szerencsére ezen kérdésben is teljesen pontos és hiteles adatokkal szolgálhatok. Han 1682-ben, Lisa 1927-ben, Annabelle 1939-ben látta meg a napvilágot. Jómagam az időszámításunk szerinti 1565-ben sírtam fel először, a brazil Rio de Janeiro városában.

Képzelheti a kedves olvasó, hogyan juthattam ilyen messze hazámtól, de részben ezért is kezdtem papírra vetni emlékeimet, gondolataimat. Tizennégy éves volta, mikor elkerültem, otthonról, s emlékeim szüleimről mind eltűntek; szülővárosomról is egy jó ideig, bár utóbbira később szerencsére magamtól is képessé váltam visszaemlékezni. Ezen esemény tehát 1579-ben következett be, ekkor váltam damfírrá, bár ezen tulajdonságom részletei mind a mai napig bizonyos szintig a tudatlanság homályába vesznek. Hajóval indultunk útnak, holland hajósok vittek magukkal, ahogy arra az út során rájöttem. Elsőként egy számomra ismeretlen, hideg helyen értünk partot, hol ormótlan jégtáblák, és jeges táj volt az élethez adott föld. Szigetnél horgonyoztunk ez egyértelmű volt, valamerre az északi féltekén; ezt a területet ma közel nyolc milliárd ember nevez Izlandnak. Mintegy két hónapig maradtunk itt; kipihentük az addigi út fáradalmait, feltöltöttük készleteinket, majd újra útnak indultunk. A sziget elhagyását követően hosszú utat tettünk meg, s mind a mai napig élénken él bennem a nap, mikor először szembesültem a halál fogalmával.
Rettentő nagy viharra kelt a hajón tartózkodó csőcselék, szívünk szerint mind a kabinunkban maradtunk volna. Viszont a kormányosnak el kellett látnia a feladatát, ez lett a szerencsétlen veszte. Kiküldték szolgálatra, s hogy a hajó helyzete nem tért javulásra, kiküldtek segíteni neki. Ahogy kivergődtem valahogy a fedélzetre, a kormányost a hajó oldalába kapaszkodva találtam küzdeni az életéért. Hiába siettem segíteni neki, egy erőteljes hullám lehúzta a naszád oldaláról, engem pedig ledöntött a lábamról. Isten nyugosztalja szegény embert. A kabinba való visszatérésem valamivel egyszerűbbnek tűnt, hisz reggelre elcsendesedett a vihar, s hamarosan újra napsütötte idő ütötte fel a fejét. Rövid időn belül újra partot értünk; mint hamarosan megtudtam, Törökország partjainál vetettük ki a horgonyt.
Ám egy pillanatra megpihenve, az olvasó tán jogosnak érezheti a felvetést, hogy miként jött eme önnön sorsomról való elmélkedés? Nos, úgy érzem, nem árt, ha egy kicsit saját sorsommal is megismerkedünk, a későbbiekben lesz még jelentősége. Nem szándékozom azt az illúziót kelteni, hogy elbeszélésem csak magamról szól, sőt, éppen ellenkezőleg. Ugyan nagy szerepem lesz a továbbiakban, a többiek tevékenysége nélkül egész biztosan nem történhetett volna meg az, amit el szeretnék mondani, s lám, mily messze még a történet vége!
A halál tehát barátaimat is korán ráébresztette, hogy az életet célszerű a lehető legjobban kiélvezni. A névsorban hátulról kezdve Lisa az első, akit egy este szíve gyötrelmei kínzásának története kapcsán elért a halál felfoghatatlan, mégis oly közeli tudata. Kicsit másképp fogalmazva, szüleinek erőteljes érzelmi spanyolsága lett a vesztük. Eszeveszett szerelem lobbant szívében egy nála csaknem tíz évvel idősebb férfi iránt, aki viszont keményen visszautasította; undorát nem takargatva kijelentette, hogy esze ágában sincs szőke lánnyal komolyabb érzelmi szintre lépni. Lis természetesen ezen kiborult; napokig ki sem jött szobájából, s mikor szülei megpróbáltak rákérdezni a miértre, első körben rögtön őket átkozta szerencsétlenségéért. Szülei, miután maguk közt megvitatták a dolgot, elindultak az orvosért abban a reményben, hogy ő talán majd tud segíteni. Lányukat viszont már nem láthatták többé: egy balesetnek köszönhetően útközben mindketten életüket vesztették. Lisanak elég sok időbe telt, míg sikerült a történteket követően megnyugodnia, viszont mikor ez sikerült, úgy érezte, képtelen egy helyben maradni. Elkezdte járni hazáját, majd illegálisan ugyan, de átkelt a határon, hogy életét teljesen újrakezdje. 1946-ban került erre sor Franciaország felé. Itt egy szóra ismét megállnék. Aki Lisa történeténél megrökönyödött, s aki nem, az is jó ha tisztában van vele, hogy lesznek még legalább ilyen szinten kellemetlen, megrázó történetek, események az elbeszélésben.
Egy lépéssel azonban haladjunk előrébb. A sorban is haladva elérünk Hanhoz, ki nővérét veszítette el; a lány énekesként kereste napi betevőjét. Rose Li-peng (anyjuk után) mindig is úgy érezte, a kommunizmus túl nagy úr Kínában, s kell valaki, aki vállalja a bátorságot és átlépi a szűkre szabott határokat a harcban, melyet a nép a szabadságért vív. Öccsével készített egy nagyszerűen megmunkált felvételt, de túllőtt a célon. Nagyon sokan szerették és megszerették, de szép számmal voltak azok is, akik ellenezték, már-már kormányellenesnek tekintették; végül ez lett a veszte. Egy szép, koraőszi délutánon becsengetettek Hanékhoz, méghozzá egy egész csapat egyenruhás (mint később kiderült, a szomszéd jelentette fel őket). A két gyereket őrizetbe vették, Rose-t Han szeme láttára agyonverték. A fiú idegösszeomlást szenvedett, két napig az őrsön tartották, majd hazaengedték. Ezek után több hónap kemény pszichológiai kezelés kellett ahhoz, hogy nagyjából az incidens előtti állapotba kerüljön. Természetesen igent mondott szülei azon ötletére, hogy próbáljanak meg külföldön új életet kezdeni, ahol elfeledhetik mindazt, ami ott, akkor történt. Így került legjobb barátom Európába.
Nem lehetek biztos, milyen érzéseket váltanak ki ezen történetek olvasóimból, de talán elgondolkozhatunk ezután majd néha, hogy a világ valóban ilyen-e és ha nem akkor jobb vagy rosszabb jelzőkkel illetnénk?
Mivel az én történetemet már elmondtam, következzék az utolsó személy, akinek halálközeli élményével kapcsolatos történetét még nem ismertettem. Annabelle esetében azonban kicsit más a helyzet, sőt. Ki kell ábrándítanom az olvasót, de nem maradt fenn sok történet és emlék, melyek közül szemezgethetnék. Hogy is lehetséges ez? Rengeteg témánk volt, nem egyszer előfordult, hogy hogy majdnem egész álló nap csak beszélgettünk, de nála a halál témája sosem került elő igazán. Talán sosem kérdeztem rá konkrétan, talán csak ő nem válaszolt egyértelműen, viszont tényleg nem tudok ilyen konkrét adattal szolgálni. Ám amivel szolgálhatok, az is legalább annyira különleges történet, egész biztos, hogy az olvasóim többsége nem találkozott még ilyen esettel. Az egész ott kezdődik, hogy Annabelle volt közöttünk az egyetlen, akinek testvére akkori tudásunk szerint megérte a felnőttkort (Han nővérét a korábbiak alapján meggyilkolták, Lisának sosem volt testvére, jómagam pedig akkoriban még egyáltalán nem emlékeztem családom esetleges kilétére). Viszont Pierre (A. öccse) eredetileg fiatalabb volt három évvel, s mivel nővére valahogyan (máig tisztázatlan okokból kifolyólag) damfírrá vált, a korkülönbség egyre csökkent, míg elérkezett a pillanat, hogy Annabelle vált a fiatalabbá. Természetesen hivatalosan persze a lány maradt az idősebb, csak ez nem látszana így mai szemmel. A korcserélés ideje egyébként 1956-ban következett be. Pierre tudtommal ma is él egy olyan helyen, ahova csak az arra legméltóbb személyek kerülhetnek; Elysium polgárainak sorát gyarapítja.
            Sokan azt gondolhatják, micsoda őrültségeket írok, pedig az általam bemutatott események azon momentumokat ábrázolják, melyek az életemhez köthetőek. Ennek kapcsán ugyancsak felmerülhet a probléma, mely már korábban is szöget ütött a fejemben: hogy magamról írok. Ezt nézze el nekem a kedves olvasó, természetesen ez a mű nem csak rólam szól.
Tulajdonképpen, ha belegondolunk, a három haláleset és a korcsere (ha a damfírságot is figyelembe vesszük) mind a négyünk szemszögéből ugyanabban a korban történt, minannyian tizennégy évesek voltunk (Han, Lisa és én mindenképpen, s noha Annabelle emberi korral akkor már 17 évesnek számított, az emberi életkorát kell figyelembe venni).

Eszembe jutott még egy dolog, amiben mind a négyen megegyezünk: tudjuk változtatni a korunkat. Mit is jelent ez? Tegyük fel, hogy veszünk egy kocsit. Használjuk 20 évig, majd tönkremegy. Eladhatjuk, ha annyira akarjuk, de ez csak az egyik lehetőség. A másikban arra gondolok, hogy egy szerkezet segítségével akár évtizedekkel is megnövelhetjük a korát, vagy akár olyan tökéletessé tehetjük, mint amilyen akkor volt, amikor vettük. Mi vámpírok is hasonló módon állíthatjuk, hogy hány évesnek akarunk látszani. Ez a példa kedvéért akkor válhat előnyünkre, ha mondjuk szeretnénk érettségizni. Ilyenkor a szokásos eljárást használva (hadd ne írjam le, nagyon hosszú) tizennyolc éves korig „idősítjük” magunkat.
Az olvasó nyugodtan hiheti, hogy könnyű ilyen témákról beszélni, azonban ki kell ábrándítanom, ez nem így van. Összeszedni a gondolatokat, s normálisan, érthetően megfogalmazni nehezebb, mint amilyennek tűnik, egyéb dolgokról most nem beszélve, talán majd később.
De haladjunk az elbeszéléssel, hogy újfent megjegyezhessek valamit. Ez a rész nem más, mint az, ami olvasóimat már bizonyára érdekli: hogyan, miként ismertem meg legjobb barátaimat, s ezzel a történettel meg is kezdeném az úgymond ’hivatalos’ részt, melyek nem csak velem történthetnek meg, hanem akár azzal is, aki művemet olvassa. Egy egyetemre jártunk mindannyian, s az oda tartó vonaton ismertem meg őket, és ők is a többieket. Nagyon röviden ennyi, jöjjön a hosszú elmesélés, mely minden részletet tartalmaz, s mely remélem tényleg minden mozzanatában úgy történt, ahogy emlékszem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.