Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. fejezet- Úticél: akcedens

2021.02.08

            Dél körül elhagytuk Londont, s mindannyiunknak eszébe jutott, hogy a következő megálló már Oxford, ahol mindannyian kiszállnuk. Hirtelen eszembe jutott egy olyan probléma, ami talán már Han fejében is megfordult, és ami talán olyan dolog, ami tényleg megtörténik. Eszembe jutott ugyanis, hogy nem biztosan kerülünk egy kollégiumba, csak azt tudtam, hogy a kínaival leszek biztosan együtt. Ki is találtam egy egész pofás ötletet.
-Han!- súgtam neki alig észrevehetően.
-Mi van?- nézett rám kérdően.
-Vedd elő a mobilodat!- súgtam tovább.
Nem egészen értette, mire kell ez az egész, de azért megtette. Én meg a következőt írtam: „Van nálad papír és toll?” Láttam, hogy ír és alig fél perc múlva meg s jött a válasz: „Van. Minek kell?”. Ezen kicsit elgondolkodtam, meg egy kicsit el is húztam az írást, de az üzenet kellőképpen elérte hatását: „Arra gondoltam, hogy valószínűleg nem egy koleszben leszünk a lányokkal. Gondolom, ezt nem akarod. Viszont az jutott eszembe, hogy egy papírra rá kéne írni, a számunkat, és azt, hogy Hívj fel!. Mit szólsz hozzá?” Láttam rajta a teljes megdöbbenést, de a válasz az volt amire számítottam: „Nem kérdéses, hogy benne vagyok.” Két perc múlva készen is volt a két papír az adott telefonszámmal, és a felirattal: Hívj fel!

 

            Jessicáék már nagyon várték az üzenetemet, hogy mikor érünk Oxfordba, de inkább Londonban írtam, gondolva arra, hogy a célállomáson tele leszek izgalommal. Kontinensi idő Jess kicsit meglepődött, hogy már egykor elértük az angol fővárost, és mivel nem jutott eszébe, hogy levonjon hatvan percet, arra gondolt, így legalább lesz egy kis időnk körbejárni a várost. Nem mintha nem maradtunk volna kint alapból éjfélig, de így meg pláne. Még egy üzenet küldése volt hátra, de abban volt pár félreütés annak köszönhetően, hogy teljesen be voltunk pörögve és nem volt kedvünk mással foglalkozni, mint a várossal, a cuccok beszerzésével, és nem utolsó sorban a szállás megtalálásával. Így lehet az, hogy helyi idő szerint négykor értünk oda a Tripla C-ként is nevezett szállásra.
Ám mielőtt erre még sort kerítettünk volna, volt egy nagyon fontos feladatunk.
            Amikor kettő körül leszálltunk Oxfordban, nem csak a csomagjaink voltak a kezeinkben, hanem egy-egy sárga ragadós cetli, amin a már korábban említett dolgok voltak felírva. Szerencsénkre sikerült meggyőznünk a lányokat arról, hogy ők menjenek előre (uraim, legyünk lovagiasak!), mi is leszálltunk. Lisa ment baloldalt, Annabelle jobbra mellette, így, amikor elmentünk mellettük- szó, ami szó, siettünk- egy-egy baráti hátracsapással (nem volt olyan erős) sok sikert kívántunk nekik.
-Han, most!- súgtam gyprsan, mikor melléjük értünk.- Sok sikert a továbbiakban!-mondtuk egyszerre, majd mentünk tovább.
-Nektek is!- hangzott válaszuk, amikr
ől azt hittük, az utolsó, amit hozzánk mondanak, de tévedtünk.
-Azért helyesek voltak.- szólalt meg hirtelen Lisa.
-És nem biztos, hogy fogjuk
őket még látni.- felelte Anne.- Neked melyik jött be jobban?
-Őszintén szólva? Dom nagyon kellemes személy, de egy sztár mellet csak akkor lennék jól, ha én is sztár lennék. Han jobban bejön. Na és neked?
-Jó kérdés. Érdekel Kína, de az emberekről nem hallottam sokat, így nem tudom a te kínaidat megítélni. Domot választanám.
-Nem tudod véletlenül, melyik College-ba mennek?
-Err
ől nem beszéltünk, azt hiszem. De az biztos, hogy mi ugyanott fogunk lakni.- mondta Anne, mire a két új barátnő felnevetett.

            Eközben kínai barátommal megérkeztünk végcélunkhoz, a Christ Church College-hoz, ahol a Nagytér kerületén levő lakásokat figyeltük, vajon melyik a miénk. Én találtam meg, azonban nem maradt el a meglepetés.
-Han, itt a tiéd, az enéym hárommal odébb van.
-Végre, hogy megvan. Kik vannak közöttünk?
-Melletted... Öregem, micsoda mázlid van!
-Mi? Miért?
-Melletted fog lakni Lisa López! Kis mázlista, hogy az lakik melletted, aki bejön neked!
-Akkor nézd meg a te szomszédodat!- mondta most már Han is teljesen fulldokolva az izgalomtól.
-Ezek most szivatnak, vagy tényleg tudnak valamit?- mondtam, amikor megláttam Annabelle névtábláját.
-Akárhogy is legyen, hát ez nem lehet véletlen, nem bizony. Majd meglátjuk, mi lesz.- mondta a kínai, majd elköszöntünk és elvonultunk szállásunkra, elvégezni a még elvégezetlen teend
őket.

 

            Egy tábornoki fizetés az igen magas kockázat ellenére nem túl jövedelmező, ezt Markov is jól tudta. Következő levelében ugyan nem említette, de gondolt a fizetésemelésre, ennél sokkal fontosabb dolgokat kellett megfogalmaznia. A kormányfő segítséget ígért neki, amit ki is akart használni. Ennek fényében az egész vasárnapját rászánta, hogy megfogalmazza a levelet, mely a következőt tartalmazta:
„Tisztelt Uram!
Leginkább azzal tudna segíteni, ha tudna biztosítani egy jól felszerelt, er
ős seregnek úgy négyszáz millió rubelt. Tekintettel arra, hogy az orosz posta nem mindig megbízható, személyes találkozót szeretnék Öntől kérni. Ha módjában áll tárgyalni, tudna mondani időpontot egy személyes megbeszéléshez? Válaszát várom.
Tisztelettel
Mikhail Markov”

A tábornok tudta, hogy nincs túl jó érzéke a fogalmazáshoz, de amióta megkapta a tisztséget, amire már olyan régóta vágyott, kezdett megjönni az önbizalma, egyre több olyan dolgot csinált, amit korábban nem mert volna megtenni, vagy csak egyszerűen utálta az adott dolgot. A lényeg az, hogy elégedetten borítékolta be a levelet, majd elsietett a postára, hogy még zárás előtt el tudja küldeni a levelet.
Út közben jó közérzet telepedett rá, ami arra késztette, hogy olyat tegyen, ami munkájával amúgy is elkerülhetetlen lett volna. Gyilkolni akart.
-Ki is legyen az áldozat?- kérdezte megállva egy kirakat el
őtt, ahol szemügyre vette csupa izom testét.- Ha a postást nyírom ki, nem lesz, aki kézbesítse a levelet.
            Amint belépett az intézménybe, mégis úgy érezte, a postai alkalmazottnak kell meghalnia. Ám mielőtt ezt még megtette volna, azonnal elküldette a levelet, hogy biztosan kézhez érjen.
 

            Eltelt az első szemeszter, és négyünk kapcsolata különleges fordulatokon ment át. Arra gondoltunk, hogy kettészakad két darab, egyenként két fős társaságra, de nem így történt. Miután megtudtuk, hogy mindannyian szomszédok vagyunk, Hannal eszünkbe jutott az új esély lehetősége, melyet igyekeztünk kihasználni minden mennyiségben. Persze nem nyomulósan csak amolyan régimódian, angolosan.
Eltelt tehát fél év, s a korai bizalmatlanság és feszélyezettség eltűnésével észrevettük, hogy szoros barátságot kötöttünk és egyikünknek sincs kedve hanyagolni a másikat.
Aztán egyik délután láttunk egy hírt, ami nem csak a mi figyelmünket keltette fel (hiszen olyan sokan áltták körül a hirdető falat), más részről pedig gondolkodóba ejtett minket.
-Mi ez? Mi van itt?- kérdeztem, amikor megláttuk a nagy tömeget.
-Igazán jó kérdés.- felelte Han, aki szintén nem értett semmit.
-Úgy látom, majdnem mindenki itt van.- tette hozzá Annabelle.
-Dom, szerintem téged ez nagyon fog érdekelni.- így Lisa, akinek közben már sikerült elolvasnia a hirdetést.
-Mért, mir
ől van szó?- kérdeztem kicsit felélénkülve.
-A dékán nagyon szereti a zenét.
-És? Ez mért olyan fontos?
-Csak azért, mert versenyt hírdet a diákok között. Egy meghallgatáson kiválogatja a legjobb tizenhatot, onnan viszont a többi diáktársadtól függ a további négy köröd. Már ha eljutsz a dönt
őig, aminek összejövetelében nem kételkedem. Péntekig tudsz jelentkezni.
-Még meggondolom.
-Haver, ezt nem hagyhatod ki, én is jelntkezem!- lelkesedett be erre Han is.
-Tényleg meg kéne próbálkoznod. Végül is, ez a vágyad, nem?- kérdezte Annabelle.
-De, az.- mondtam kissé elbizonytalanodva.- Tényleg, mit kap a nyertes?- jutott eszembe.
-Mivel csak els
ő évesek jelentkezhetnek, a nyertes megkapja a további két évre az ösztöndíját, akármilyen jegyeket pordukál.- mondta Lisa.
            Amúgy ez egy hétfői délutánon történt, így tényleg volt időm gondolkodni. Viszont valóban végig kellett gondolnom a dolgot, hiszen ha nem jelentkezem, a barátaim csalódnak bennem, ellenkező esetben, ha jelentkezem, az egész kollégium előtt leégethetem magam. Tudniillik ez egy különös történet. Sosem gondoltam, hogy jó hangom. Annak ellenére, hogy korábbi bandáimban énekeltem és sok rajongónk volt (egyetem alatt is volt, csak átmenetileg nem üzemeltünk), mindig a többiek ügyessége adta a gondolatot, hogy tényleg elfogadjam a sikert. Szólóban sosem próbálkoztam, és majdnem egész héten úgy tűnt, nem változik meg a véleményem. Ám hamarosan rá kellett döbbenem, a valóság mást akar.

-Philip, mi a baj, fáradt vagy?- kérdezte anya apától nagyjából ugyanebben az időben, midőn látta apa arcára kiülni az elmélkedés ráncait.

-Ugyan, nem az a típus vagyok, aki csak úgy elfárad. Egészen más dolog aggaszt.- felelte apa.
-És pedig?
-Tudok, minden évben, karácsony táján megrendezik az els
őéveseknek az énekesveresenyt.
-Azt, aminek a jutalma a maradék tanulmányi idő költségeinek állami finanszírozása?
-Pontosan. Szerintem Dom nem akar részt venni rajta.
-Ezt mib
ől gondolod?
-Megérzés. Másrészt kicsit kutakodtam a fejében a recenzív tudásom használatával.
-És láttad, amint kihagyja ezt a lehet
őséget? Szerintem a mi fiunk nem ilyen. Adj neki pár napot, és meg fogod látni, jelentkezni fog.
-Hát legyen. Végül is, ha nem jelentkezik, majd később meglátja, miről maradt le.
            Majd apa visszatért a munkájához, hiszen volt még egy kis papírmunka, amit halaszthatatlanul meg kellett csinálni. Anya viszont csak elmosolyodott és elindult, hogy feladjon egy levelet, amit egy rég nem látott ismerősének címezett. Szeretett volna vele ismét találkozni, hiszen érettségi óta nem találkoztak. Így a levél elindult Moszkva felé.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.